Espada Familia Dalmata kennel

Szóval eltelt pár nap… távolinak tűnik, rég volt. Googleztam, nézelődtem a netet. Olvastam pár nagyon jó úti beszámolót, főleg 50-es túrákról. Nem semmi teljesítmény. Olyan boldogsággal írtak az emberek a élményeikről. Elkezdtem az ő szemükkel látni a dolgokat. Kivételes, nem mindennapi élmény volt számunkra a behavazott Bakonyban járni.

Nézegetem a képeket. Meseszép. Csodavilág. Milyen boldogok is voltunk. Kivételesen szép időnk volt.

Nézegetik a barátaim a képeket, és irigykednek, milyen szép helyen jártunk.

Nem tudom akkor is kikészülök-e, ha nem esek a patakba. Mint láttam a beszámolókat, ez nem volt egyedi eset, száraz lábbal kevesen úszták meg.

Én nem sima túrázó vagyok, Én kutyás-túrázó vagyok. Nem csak a saját bőrömre kell vigyáznom. Egy kis lény rámbízta az életét, felelős vagyok érte. Előre kell látnom az akadályokat, számára Én vagyok a vezér.  Nem sodorhatom veszélybe. Tudom azoban, mert ismerem, hgoy boldoggá teszik ezek a kirándulások. Levezetheti az energiáit, teheti amit a vére, fajtája diktál, mehet-futhat kilómétereken át.

Itt viszont féltem, őt féltettem elsőként, és csak utána gondoltmam magamra. A kocsiban is csak azt kérdezgettem, ugye jól van.

Nagyon jó kis túra lett volna ez, de a lényeg, hogy nagyon megilyedtünk, mert mint már írtam nem erre számítottunk.

Kezdő vagyok a témában, idén voltam pár túrán, és a lényeg, hogy még fogok is menni!!! Szeretek kint lenni, számomra ez boldogság, feltöltődés.

A konklúzió amit levontam, hogy jobban fel kell készülni. Utána nézni a terepnek, ha kell fórumokon, telefonon érdeklődni, de menni, menni, menni akarok.

Szóval Kedves Túratársak ígérerm fogtok még látni a pöttyösökkel erdőt járni, mert jó dolog!

Becsekkolás rendben ment, itinert megkaptuk, bár nem volt túl részletes. Irány a havas táj. Meseszép. Szikrázó hó borított mindent, a nap gyönyörűen sütött. Kutyák imádták. Nekünk is nagyon tetszett, itt ott egy kis kaptató, de semmi vészes. Az első ellenőrzőpontot gond nélkül elértük.

Mentünk mentünk mendegéltünk, mint a mesebeli hősök, mikor csak egy patakocskához értünk. Eléggé meglepődtünk, befagyva nem volt, a sodrása elég erősnek tűnt, és az út a túloldalán folytatódott. Kutyák se tudtak mit kezdeni a helyzettel. Pár méterrel odébb kicsit összeszűkült, és pár ág benyúl fölé, látszott hogy itt is próbálkoztak már átkelni. Betti volt a legbátrabb, ő ment elsőként, őt követték a kutyusai. Aztán Én próbálkoztam…első lépés még meg volt,aztán a másodikkal nem pont odaléptem ahova Betti, hanem egy vékony jég peremre,ami abban a pillanatban beszakadt!!! Seggig merültem a jeges vízben, persze mindkét lábbal.

Na innen kezdődött a pokoljárásunk. Azt hiszem nem fogtam fel mi történt. Jobb is. Jó pár deci víz lötyögött a bakancsomban, mikor elindultam kicsit megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy minden lépésnél egyre langyosabb.
Rohamvágtába kezdtünk, a túlélő filmek jártak az eszemben: Ne állj meg!!!
Még egyszer átkeltünk a patakon, két darab vizes mozgó kövön egyensúlyozva. Bonnie a kis westi nem mert átjönni, tökre meg értettem, ekkor Betti odanyúlt érte, és átdobta a túlsó partra.

Aztán beértünk egy vidám kis csapatot, próbálkoztak feljutni a hegyoldalra, mert a könnyű kis túránk ott folytatódott.

Négykézláb gyökerekbe kapaszkodva tudtuk felhúzni magunkat. Vali labijai diszkréten erős testalkattal rendelkeznek 40-50 kilósak. Pórázon húzva vonva tudtuk feljuttatni őket.

Következett egy iszonyat erős kaptató a hegyre fel, ott leültem, fel akartam adni, nem bírtam, bőgni nem tudtam ,de ordítani szerettem volna. Pánikroham határán álltam. A lányok biztattak, álljak fel, mert tovább kell mennünk, nem éreztem a lábaim. Azt tartotta bennem a lelket, hogy érjünk el a következő ellenőrző pontig. Közben még találkoztunk pár tévelygő túrázókkal, ők mondták ,hogy azért kell ezen az úton haladnunk, mert a patakparton megy eredetileg a jelzés, de a hó miatt ott nem mehetünk.

Ekkor jobban szemügyre vettük az itinert. Ez a szöveg állt a túloldalon:

“FONTOS!
A túra nehéz, technikás, helyenként kifejezetten veszélyes szekeszokon halad! ( Műutak, vasúti keresztezés, patakátkelések, meredek és csúszós letörések és árokfalak, sziklás, jeges, vizes terepszakaszok, bedőlt fák, és amit még el tudsz képzelni.)
Profi túrázók se haladjanak egyedül, a rutintalanabbak pedig keressék a gyakorlotabbak társaságát!”

Hát köszi!!!
Megbeszéltük a lányokkal, hogy a következő ellenőrzőpontig eljutunk és ott feladjuk.
Milyen naivak is voltunk;)
Nehezen teljesen összeomolva elértünk a második ponthoz. Elmondtuk mi van velünk. A reakció erre vállvonogatás volt. A lényeg az volt, hogy legegyszerűbben úgy jutunk ki, ha végigmegyünk a túrán. Megengedték, hogy leüljek a matracukra, mert úgy gondoltam egy hangyányival jobb lesz, ha kicsavarom a zokniból a vizet. Nagy mutatvány volt, már behajlítani se tudtam a lában, így sikerült ugyanolyan vizesen havasan visszahúzni a zoknim. Suzi is leült a szivacsra, és elkezdett remegni, meg sírni, na itt megszakadt a szívem! Nem volt más megoldás menni kellett tovább!!!
A második és harmadik pont között kicsit járhatóbb volt a terep. Vali szerint nem. Itt már csak röhögni tudtam, mikot térdig és tovább estem a hóban, énekeltem meg minden.

Harmadik ponton várt a borocskától jókedvű Mikulás. Kaptunk kb 5 éves csoki mikulást, meg szaloncukrot:)

Azt mondta Miki bácsi kb fél óra séta vár még ránk a célig. HaHa!!! Séta?! Újra a falmászás, seggen-hason csúszás fák alatt mászás következett. Jó sok idő múlva találkoztunk szembejövőkkel, akik szintén azt mondták hogy fél óra a vége. Aztán jött az újabb rettegés, sűrű fák között, járhatalan terepen, és a nap kezdett eltűnni!!! Sötétedett!!! Kutyák egyre nagyobb kétségekkel tekintettek ránk…

Jött szembe egy nő, kérdeztük mi a vége, mondta kb 20 perc. Kiderült helyi volt, a mikulást akarta meglátogatni, lebeszéltük róla, erre visszafordult velünk. Mire kiértünk a nyílt terepre frankón sötét volt.
Visszamentünk a célba lejelentkezni, azért itt még sikerült tévútra csalnom a bandát:)
Beültünk a kocsiba és elindultunk, ott volt a rettegés, hogy jutunk ki a havas úton. Mondhatom ne mszáguldoztam. Ahogy melegedett a kocsi iszonyatosan elkezdtem fázni, akkor hittem el, hogy a seggem is vizes, addig azt ne mis éreztem. Csattogtak a fogaim, úgy cidriztem. Váltógatya volt nálam, de semmi más. Megálltunk a veszprémi Tescoban. Vettem egy pár fekete zoknit, meg egy rózsaszín papucsot, a wc-ben öltöztem át. Amíg a pénztárnál álltam vévgig táncoltam, a ne állj meg miatt:) Csak egy srác mosolygott rám cinkosan, amíg rózsaszín papucsban kitipegtem a parkolóba a kocsihoz.
Nem tudom mit hagytam ki. Mondjuk Betti az elején 2x seggre ült, úgyhogy oda volt a hátsója, Valinak meg a rövidszárú bakancsába is vígan utat talált a hólé…
Jól vagyunk. Túléltük. Viszont haragszom, mert nem ilyen napot terveztünk. tudom mi is hibásak vagyunk, nem voltunk körültekintőek, de talán a szervezők is szólhattak volna, hogy a terep nem az amit szeretnénk, hiszen szerintem nyilvánvaló, hogy valaki azért választja a legrövidebb túrát, mert nem akarja megerőltetni magát.